|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 6 találat | lapozás: 1-6 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Kálmán C. György 2008. február 13.Több határon túli magyar értelmiségi csatlakozásával immár nemzetközivé terebélyesedett a tervezett debreceni Wass Albert-szobor felállítása elleni tiltakozás. Wass Albert szobrát a debreceni Polgári Casino Egyesület magánadományokból készítteti el a városi közgyűlés hozzájárulásával. A szobor alapkövét február 15-én helyezik el, a tervek szerint Kósa Lajos, Debrecen polgármestere mond majd beszédet. A tiltakozó levelet megfogalmazó Borbély Szilárd költő, egyetemi docens nyilatkozata szerint egy köztéri szobor nemcsak képzőművészeti alkotás, hanem szimbolikus tartalmak megjelenítője.,,Wass Albert körül még lezáratlan jogi és politikai viták folynak. Helyét még sem a szakma, sem az idő nem jelölte ki" – olvasható a nyilatkozatban.,,Tiltakozunk az ellen, hogy politikai testület saját hatáskörében – ha szimbolikusan is – írói rangot adományozzon. Tiltakozunk a magyar kultúra nevében az ellen, hogy köztiszteletet élvező szerzők nevét egy demokratikusan választott testület kellően meg nem alapozott döntése kompromittálja" – tartalmazza a tiltakozó nyilatkozat, amelyet mások mellett aláírt Kukorelly Endre író, Ágoston Zoltán szerkesztő, Márton László író, Mészáros Sándor szerkesztő, Bártori Csaba író, Kállai R. Gábor író, Sándor Iván Kossuth-díjas író, Szkárosi Endre költő, Ungváry Rudolf író, Radnóti Sándor egyetemi tanár, Balla Zsófia költő-író, Kálmán C. György irodalomtörténész, Grendel Lajos író, egyetemi oktató (Szlovákia), Károlyi Csaba szerkesztő, Tábor Ádám költő, Böszörményi Gyula író, Darvasi László író, Závada Pál író, Kőrössi P. József író, Csordás Gábor író, könyvkiadó, Mesterházi Mónika költő, Kántor Zsolt író, Gömöri György költő (London), Szerbhorváth György újságíró (Szerbia), valamint több debreceni közéleti személyiség. /Wass Albert debreceni szobrát ellenzik. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), febr. 13./2013. november 8.Nacionalista provokáció kontra kiemelkedő nemzetépítő gesztus?Közvetlenül a rendszerváltás után a nemzetben gondolkodó magyarok többsége még komolyan vette azok érvelését, akik arra intettek, hogy „meggyőzéssel” kell próbálkozni az erdélyi magyar érdekek érvényesítésében, nem tüntetéssel. Hogy előbb demokráciát kell teremteni Romániában, s majd utána jöhetünk elő mi, magyarok sajátos nemzeti követeléseinkkel. Ha viszont megnézzük, hogy kik voltak ők, azt látjuk: kevés kivétellel épp azok, akik képesek voltak az ellenszavazat nélkül elfogadott Kolozsvári (autonómia-)nyilatkozat ellen támadni, s annak visszavonását követelni 1992 novemberében. De ők léptek fel 1997 elején a Bolyai egyetem megteremtésének ugyancsak konszenzusos nemzetstratégiai követelése ellen. Szerintük Wass Albert „immorális”, „gyűlölködő” és „ízléstelen” írásai „ellenségképző sztereotípiákat teremtenek újra”, akiknek Nyirő fasiszta, akik számára giccs a csíksomlyói búcsú és az István, a király – leszámítva, gondolom, az Alföldi-féle verziót. Anyaországi elvbarátaik léptek fel a kollektív jogok ellen a kilencvenes években, máig őrzök egy fénymásolatot, amelynek eredetijét az SZDSZ terjesztette be a Liberális Internacionálé 1995 végi gyűlésén, amelyben a kollektív jogok helyett az egyéni jogok hangsúlyozását szorgalmazzák – e tényt egyébként simán letagadták az ügyből kiinduló sajtópolémiában. Megpróbálták elméletileg megmagyarázni, hogy nem kell foglalkozni a kollektív jogokkal, mert azok „alanya” meghatározhatatlan, ők forgalmazták a „republikánus”, az anyaországtól elszakított magyar nemzeti közösségektől elszakított magyarokat a nemzeti közösségből „kidefiniáló” nemzetfogalmat az „etnicista” kultúrnemzet fogalmával szemben. Ellenpontos „elvhűség” A Székelyek Nagy Menetelése kapcsán ismét hallatták hangjukat a szellemi métely e magyar nyelven kommunikáló képviselői. Ara-Kovács Attila – aki a nyolcvanas években még életét kockáztatva szerkesztette a nemzeti gondolatkörben megmaradt, azóta is hiánypótló lényeglátó tanulmányokat író Tóth Károly Antallal és a nemzeti polgári oldal későbbi politikus költőjével, Szőcs Gézával közösen az Ellenpontok című szamizdatot – a kilencvenes években az autonomista politika harsány ellenfelévé vált, s a minap immár sokadjára támadt annak képviselőire. Ezúttal elhatárolta magát az Együtt 2014 nevű, Bajnai Gordon neve által fémjelzett szerveződéstől is, miután az támogatta a Székelyek Nagy Menetelésével szolidarizáló, a Hősök terétől a román nagykövetségig tartó menetet. „Kaptam egy sajtómeghívót, amiben bejelentik: az Együtt-PM Szövetség támogatja a nagy székely menetelést. A helyük tehát ott van a CÖF mellett. Úgy teszik magukévá a Fidesz nacionalizmusát, amiként a Fidesz a Jobbik rasszizmusát. Forog a gyomrom. Azért írtam e sorokat, nehogy valaki azt higyje, bármi közöm is lenne Bajnai Gordonhoz a jövőben. És szégyellem, hogy a múltban volt valamilyen szinten közöm” – áll Ara-Kovács Facebook-bejegyzésében. Érthető, ugye? Aki támogatja a székely autonómia melletti nyílt kiállást, „nacionalista”. Kell nekünk Ceauşescu, Iliescu, Năstase, Ponta, hogy középkorinak, szélsőségesnek vagy nacionalista provokációnak bélyegezze jogos törekvéseinket? Ugyan! Itt van a hajdani ellenálló Ara-Kovács, aki ezt megteszi helyettük ingyen és bérmentve, s bizonyára még büszke is „elvhű” kiállására. A Jobbik pedig rasszista, ugye, annak dacára, hogy nem közösségek ellen támad, hanem bizonyos közösségeken belül tapasztalható társadalmi jelenségek ellen. De Ara-Kovács rávetíteti a rasszizmus rágalmát a Fideszre is, s attól sem riad vissza, hogy a Facebook-bejegyzése alatt kialakult polémia keretében „kompromittált” szervezetnek nevezze a Székely Nemzeti Tanácsot. Mert ezt ma meg lehet tenni a saját táborbeli presztízsveszteség nélkül. A magyar nemzeti oldal bármely képviselője alaptalan rágalmakkal illethető, mert ez megengedett az ellenféllel szemben. Bele lehet beszélni tartalom nélkül a levegőbe, hangulatot lehet kelteni, rágalmazni, hitelt rontani. Már a tárgyszerűség látszatára sem kell ügyelni. Rouchefoucaud szerint „a képmutatás a bűn tisztelgése az erény előtt.” Mára már a nemzetellenes baloldalnak erre sincs belső késztetése. Kálmán C. György még tömörebben fogalmazott az Együtt lépése kapcsán. „Kiaf.szt akarnak ezek nyalogatni? Na, viszlát, Együtt-PM, elment a maradék eszetek.” Persze azok után, hogy Ara-Kovács és Kálmán C. György elvbarátai kitüntették a 2006-os rendőrterror, szemkilövetések és rituális kínzások fő felelősét, Gergényi Pétert, nincs mit csodálkozzunk. Érdekes viszont az Együtt 2014 kiállása a szolidaritási menet mellett, mint ahogy az MSZP erkölcsi-politikai támogatása is. Csak a Gyurcsány-féle Demokratikus Koalíció határolódott el az akciótól. Világos üzenet: akinek a nemzeti elkötelezettségnek legalább a halvány látszata egy parányi mértékben is számít, az melléállt az ügynek. Lelepleződés garantálva A Székely Nemzeti Tanács kezdeményezése azért is zseniális, mert lelepleződés nélkül magyar ember aligha szólhatott ellene bármit. Az sajnálatos módon bebizonyosodott az utóbbi évtizedekben, hogy sok kis engedményből nem lesz az erdélyi magyar szuverenitást körülbástyázó közjog, hogy autonómiát nem lehet titkon elérni, hogy a követelés elrejtése a program egyik zugában nem segíti elő a megvalósítást. Ahhoz minden fórumon a leghatározottabban fel kell lépni, minél több kényelmetlenséget okozni a többségi hatalomnak. A tüntetések alkotmányban biztosított jogával még az RMDSZ is élt, nem egyszer, legutóbb a Magyar Igazság napján, amikor – akárcsak most – a teljes magyar konszenzus épült ki a tüntetés célja körül. A székely meneteléstől azok határolódtak el, akik zsigerileg ellenszenveznek a magyar büszkeség, a magyar méltóság megnyilvánulásaival és ellenállhatatlan késztetést éreznek arra, hogy hangot adjanak e zsigeri ellenszenvnek – akár politikai érdekeikkel szemben is. A nemzeti oldalon is vannak, akik azt mondják, hogy minél rosszabb, annál jobb, hogy a Fidesz nemzeti álcába bújtatott globalista erő, s mint ilyen, veszélyesebb az MSZP-nél. Éppen ezért minél előbb és minél inkább lejáratódik, annál hamarabb emelkedik fel egy igazi nemzeti erő. Érdekes, hogy e gondolatmenet mentén halad a Jobbikot jobbról előző, s párttá alakulást is bejelentő Magyar Hajnal, amely mindent megtesz a Jobbik hiteltelenítése érdekében, azzal a jelszóval, hogy majd ők győzelemre viszik az igazi radikalizmust. A kérlelhetetlen valóság ezzel szemben az, hogy a Magyar Hajnal még a Jobbikot ellenségnek tekintő jobb- és baloldali média hátszelével együtt is legfeljebb egy-két százalékot kap, és kizárt, hogy parlamenti erő legyen. A Jobbik pedig, amelynek országgyűlési szerepe több okból is igen jelentős nemzetpolitikailag – egyrészt bizonyos mértékben mentesíti a Fideszt attól, hogy a globalista sajtó szemében ő jelenítse meg a paletta jobbszélét, másrészt egyfajta nemzeti kontrollt jelent a kormány politikája felett, harmadrészt a Jobbik és Fidesz együtt jóval nagyobb szeletet tud kivágni magának a választói tortából, mint a Fidesz egyedül –, belátható időn belül aligha kerül kormányra. Úgyhogy marad a Fideszen belüli nemzeti szárny, mint a nemzetépítésben gondolkodó magyarok fő reménysége. Ők pedig mindig autonómiapártiak voltak, s ezúttal is a budapesti tízezres székely menet fő erejét képezték. Bár néhány nappal korábban, október 23-án már tartottak egy nagy erődemonstrációt nemzeti ünnepünk alkalmából, 27-én ismét sikerült jelentős tömeget az utcára vinniük. Egyelőre minden jel arra vall, hogy nekik áll a zászló. Jó érzés arról olvasni a balliberális sajtóban Tamás Gáspár Miklóstól, hogy miért fog győzni Orbán. Már előre magyarázzák a bizonyítványukat. Hát csak magyarázzák! Folytatása következzen Ami pedig a Székelyek Nagy Menetelését illeti, a címbeli költői kérdésre a válasz egyértelmű. A fontos azonban, hogy az akciónak legyen folytatása, nemcsak a szó szoros értelmében demonstratív együttműködésnek, hanem a politikai stratégia kivitelezésének is. A menetelés nemzetpolitikai haszna akkor lenne igazán kiaknázva, ha visszatérnénk a Székely Önkormányzati Nagygyűlés székely előparlamentkénti működtetésének gondolatához, amelybe az RMDSZ-t vagy annak egy részét is bele kell vonni. Mert az ellendrukkerek állításával szemben, miszerint ez csak egy választási akció volt, a cél a székely önigazgatás, önszerveződés, önkormányzat. Az autonómia. A lényeg, hogy a mi sorsunkról ne Bukarestben döntsenek magyargyűlölő román politikusok, hanem mi magunk. Ehhez pedig a székely politikai akaratképzés intézményesítésére van szükség. Borbély Zsolt Attila Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2016. március 16.Díjak erdélyi személyiségeknek – kellemetlen mellékzöngévelMárcius 15-e alkalmából több erdélyi személyiség részesült magas rangú magyar állami kitüntetésekben, de a legnagyobb visszhangot kétségtelenül Tőkés László Magyar Becsület Rend díja kapta. Áder János, Magyarország köztársasági elnöke megbízásából Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere „a haza érdekeinek előmozdításában és az egyetemes emberi értékek gyarapításában végzett tevékenysége elismeréseként” a Magyar Érdemrend tisztikeresztjének polgári tagozata kitüntetést adott át többek között Marosi Ildikó marosvásárhelyi irodalomtörténésznek, újságírónak, szerkesztőnek. Magyar Érdemrend lovagkereszt polgári tagozata kitüntetést kapott Láng Gusztáv József Attila-díjas irodalomtörténész, kritikus, aki Magyarországra való áttelepülése előtt évtizedekig tanított a kolozsvári egyetem magyar tanszékén. A Magyar Arany Érdemkereszt polgári tagozatával tüntették ki Lőrincz György írót, a székelyudvarhelyi Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány alapító elnökét, valamint Péter László néptáncművészt, koreográfust, a csíkszeredai Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes tagját. A legmagasabb állami irodalmi díjat, Magyarország Babérkoszorúját ebben az évben két erdélyi költő, Farkas Árpád és Király László kapta. Ennek hírére a Facebook nevű közösségi portálon – keserűséget és komoly indulatokat hagyva maga után – Kálmán C. György baloldali-liberális irodalomtörténész, a Magyar Narancs bloggere feltette az alábbi minősíthetetlen kérdést: „Kik ezek?” Az Aradon szerkesztett Irodalmi Jelen erre egy „kulturális segélycsomagot” küldött neki: Farkas és Király kiváló verseinek gyűjteményét. De voltak, akik visszakérdeztek: ki az a Kálmán C. György? A Magyar Érdemrend középkeresztesei között van a szatmárnémeti Varga Attila alkotmányjogász, volt parlamenti képviselő, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Jogtudományi Karának egyetemi docense, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület főgondnoka, valamint az aradi Böszörményi Zoltán József Attila-díjas író, költő, az Irodalmi Jelen főszerkesztője. Mátray László, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház színművésze Jászai Mari-díjat, a gyergyóremetei származású Molnár Levente, a Magyar Állami Operaház operaénekese pedig Liszt Ferenc-díjat vehetett át. József Attila-díjban részesült többek között két fiatalabb költő is, Farkas Wellmann Endre és Nagy Koppány Zsolt, mindketten marosvásárhelyi születésűek, nemrég hagyták el Erdélyt a budapesti érvényesülés kedvéért. Az idei Kossuth- és Széchenyi-díjasok között idén nem volt erdélyi személyiség. itthon.ma 2016. május 27.Mindenféléről egyenesen – Álljunk meg egy szóra Lövétei Lázár LászlóvalNemrég érkezett vissza New Yorkból, azon belül a szerinte még mindig őrült tempóban növekvő Manhattanből – ahol rokonlátogatóban volt – jelenlegi otthonába, Csíkszentdomokosra, szerda este pedig már kolozsvári közönségével találkozott Lövétei Lázár László költő, műfordító, a csíkszeredai Székelyföld folyóirat főszerkesztője. Az Erdélyi Magyar Írók Ligája és a Bulgakov kávéház Álljunk meg egy szóra című beszélgetésen László Noémi kérdésére Lövétei azt is bevallotta, Csíkszentdomokost és az ottani nyugalmat sokkal jobban kedveli, mint az amerikai nagyváros nyüzsgését, ahol egyedül az vigasztalta, hogy „az amerikaiak sem csak vízen élnek”, így nem nagyon ért egyet Woody Allen gondolatával, miszerint „aki nem Manhattanben lakik, az bizonyos szempontból viccel”. Lövétei Lázár László egyébként szokásához híven kertelés nélkül, olykor csípős humorral beszélt, nem zavarta a közönség. Megtudhattuk például, hogy a Székelyföld Olvasólámpa című rovata – amelyet négy szerkesztő jegyez, és amelynek legjobb írásai kötetként is megjelentek tavaly az Erdélyi Híradó gondozásában – tulajdonképpen Emil Bocnak köszönhetően jött létre, hiszen az ő miniszterelnöksége idején csökkentették az állami intézmények alkalmazottainak a fizetését 25 százalékkal, ők viszont, ami az alapfizetésből kiesett, honoráriumként toldották vissza. Szó esett arról is, hogy Lövétei megpróbálkozott ugyan a gyermekversekkel Lázár-kert című kötetében, fordított is románból gyermekverseket, mégsem érzi úgy, hogy köze lenne ehhez a műfajhoz, így nem tervez újabb, gyermekeknek való kötetet. Felnőtteknek valót viszont igen, hiszen 2011-ben jelent meg legutolsó verseskötete, így lassan „illenék valamivel előállni”. A legutolsó, Zöld című kötete egyébként eclogákat tartalmaz, amelyekben a mai szleng egyes kifejezései és a régies szavak olyan természetességgel elegyednek, hogy az olvasónak fel sem tűnik ez a „keveredés”. A következő kötet egyébként nagy valószínűséggel Alkalmi címmel fog megjelenni, és az ilyen-olyan alkalmakra íródott verseit tartalmazza majd. Pionírként nézni a Dinamo–Liverpoolt A költőként ismert Lövétei egyébként három regényt is lefordított eddig románból: Mircea Cărtărescu Lulu című könyvét, Filip Florian és Matei Florian négykezes regényét, a Kölyök utcát, valamint Alexandru Vakulovski Hányinger utca című művét ültette át magyarra. Mint mondta, mindháromban megtalálta a „magának valót”, úgy érezte, mintha róla is szóltak volna. A Kölyök utca bukaresti főhősei például ugyanúgy voltak pionírok és ugyanúgy szurkoltak a tévé előtt az 1984-es Dinamo–Liverpool meccs közben, mint a székelyföldi kortársaik, a Hányinger utca pedig [a kolozsvári egyetemi diákvárosba vezető, kanyargós, meredek Hegyvölgy (Piezişă) utca egyetemisták által használt „beceneve” – szerk. megj.] az ő kolozsvári egyetemi éveiről is szól. Az is kiderült, hogy költő létére versek helyett miért inkább regényeket fordít: erre adnak pénzt. Persze az is előfordul, hogy még erre se. Érdekességképpen elmondta például, hogy a Cărtărescu-fordítás kiadására könnyedén kapott támogatást EU-s forrásból, a moldovai Alexandru Vakulovski művének magyarítását azonban a csak EU-s tagállamok irodalmi közeledését szorgalmazó EU-s szaktestület már nem támogatta. Lövétei „mérgében” elkezdett részleteket közölni a fordításból folyóiratokban, így végül a Communitas Alapítvány támogatásával tavaly megjelenhetett a Sétatér Egyesület kiadásában. Ez már irodalomtörténet László Noémi egy váratlan pillanatban elkezdte lobogtatni Lövétei orra előtt az Előretolt Helyőrség Ezredévkönyv című, a 20 esztendős Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy szerzőit összegyűjtő antológiát is, amelyben alapító tagként természetesen mindketten szerepelnek. Ez mindig érdekes pillanata egy EH-s szerző estjének, hiszen van is nemzedéktudat, meg nincs is, 20 év amúgy is túl hosszú, hogy egyetlen nemzedékről beszéljünk, az alapítók által megfogalmazott polgárpukkasztó tételekkel pedig ma már sok EH-s szerző nem nagyon tud azonosulni, de amint Lövétei is fogalmazott, ezt a 20 évet és az ezalatt megjelent megannyi könyvet nem lehet lesöpörni az asztalról, tetszik, nem tetszik, ez bizony már irodalomtörténet. Valami varázsa mégiscsak lehetett a Páholynak, ha végül is két évtizeden át szinte minden pályakezdő erdélyi magyar alkotó odakeveredett valahogy. Szóba került természetesen az is, hogy az EH-alapító Orbán János Dénes „kapott a politikától 150 millió forintot”, amelyből a sokat vitatott Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. jött létre, amely már toborozza a diákokat az Előretolt Helyőrség Íróakadémiára az egész Kárpát-medencéből. És az is, hogy OJD levédette az Előretolt Helyőrség márkanevet az új projekt érdekében. Amire csóválgatták ugyan a fejüket sokatmondóan egy ideig, de végül is abban egyeztek meg, hogy mégiscsak meg kell várni, mi lesz az egész kezdeményezésből, mielőtt bárki a másik torkának esne. És Lövétei mellesleg kikérte magának, amit az üggyel kapcsolatban Selyem Zsuzsa írt, miszerint „könnyű volt az Előretolt Helyőrségnek, hiszen ott volt a pénz”, holott az EH-nak is ugyanúgy pályázni kellett a pénzekért, mint bárki másnak. Szóba került egészen mellékesen az is, hogy Kálmán C. György (magyarországi irodalomtörténész, aki nemrégiben, Király László és Farkas Árpád Babérkoszorú-díja kapcsán egy Facebook-bejegyzésben kérdezett rá, hogy mégis ki az a Király László és Farkas Árpád, nem kis felháborodást keltve – szerk. megj.) az eszébe vehetné, hogy a Körúton kívül is van magyar irodalom, és „ha nem volna olyan eke, olvashatna éppen mást is”. És az is, hogy Lövétei kedvence ugyan Arany, de azért mégiscsak Vörösmarty csinált magyar költői nyelvet – miként az oroszoknak Puskin –, így Petőfinek meg Aranynak már tulajdonképpen könnyű dolga volt. És az is kiderült, hogy bár Lövétei – aki akkor még nem volt Lövétei – már 16 évesen elküldött egy 25 versből álló paksamétát az Ifjúmunkásnak, később mégis mérnöki egyetemre jelentkezett, ami ellenben szerinte egyáltalán nem meglepő. És tényleg, mért is lenne az? Varga László Krónika (Kolozsvár) 2016. június 18.„AKINEK LEVÁGTÁK A KEZÉT ÉS A LÁBÁT, SOKÁIG ÉRZI MÉG SAJOGNI AZ UJJAKAT, AMIK NINCSENEK”A BALLIBERÁLIS HANGADÓKAT NEM ÉRDEKLI TRIANON Aki nem vállal érzelmi, lélektani, kulturális és történelmi közösséget a magyarsággal, az mitől lenne magyar? Ahogy Illyés Gyula fogalmazott: „Magyar az, akinek fáj Trianon.” Megszokhattuk már, hogy a baloldali és liberális körök számára a történelmi események egy része szabadon értelmezhető, relativizálható, megtagadható. Ennek egyik legújabb ékes bizonyítéka a Párizsban élő Kende Péter szociológus állásfoglalása. (A Nagy-Magyarország nem létező képlet című interjú a szélsőbalos és liberális szellemiségű Népszavában jelent meg 2016. június 20-án.) Az egykori kommunista, Németh Péter főszerkesztő szerint Kende egy kvalifikált, tekintélyes történész, aki érdekes és érvényes véleményt fogalmazott meg. Kende szerint a „Trianon-eszme” nem népszerű, a közbeszédben már alig esik szó róla. „De hát mit lehet erről beszélni csaknem 100 év távlatában? (…) Trianonról ma sokkal kevésbé esik szó, mint 2010-ben vagy az Antall-kormány idejében. Mert kiderült gyakorlati használhatatlansága, értékének vitathatósága…” Trianonnal tehát nem érdemes foglalkozni, mert már senkit sem érdekel. Transznacionalista-kozmopolita nézőpontból Kende eszmei állásfoglalása elfogadhatónak tűnik, annak ellenére, hogy köszönőviszonyban sincs a valóssággal. Ugyanis az ország nemzeti-jobboldali elkötelezettségű része még emlékszik a Magyarország eltörlésére irányuló aljas kísérletre, és egy-egy koncert végén még ma is zeng a nézőtér: „Vesszen Trianon!” A skandálók tisztán látják a jelenlegi helyzetet, de ettől még meglehet a véleményük. A magyarok jelentős része Székelyföldön járva otthon érzi magát, mert az ott élők ugyancsak magyarok, és szinte minden ház, műemlék, temető stb. a magyar múlt szerves része. Még akkor is, ha ez az érzés Washington és Brüsszel ügynökei számára tudatos provokációt vagy ósdi múltba révedést jelent. Az egyik székelyföldi gimnázium ballagásán a diákok az Ismerős Arcok zenekar Nélküled című számát adták elő (a magyar himnuszt nem szabad, a románt pedig nem akarták elénekelni). A jelenlévők átszellemült arccal énekelték: „Mi egy vérből valók vagyunk.” Mielőtt a trianoni békediktátum kedvelői a fajelmélet emlegetésébe kezdenének, gondolják végig, mik a feltételei az izraeli állampolgárság megszerzésének. Kende környezetében Trianon nyilvánvalóan nem téma, a balliberális, progresszív értelmiségiek számára Magyarország brutális szétdarabolása nem túlságosan jelentős esemény. A baloldali világnézet életidegen, torz felfogásának bizonyítéka az alábbi mondat is: „Ha a világot nem valamilyen ósdi nacionalizmus szemüvegén keresztül nézzük, akkor kiderül, hogy a határon túli – erdélyi, felvidéki stb. – magyarok egy része is habozna, ha azt kérdeznénk tőlük, hogy ők milyen nemzethez tartoznak.” Minden nemzetnek vannak árulói, és minden közösség tagjai között akadnak gazemberek, de én még olyan – a Kárpát-medencében élő – határon túli magyarral nem találkoztam, aki ne vállalta volna a magyarságát. Tudjuk, hogy például Franciaországban a nemzeti identitás vállalása elavult és nevetséges dolog, de a frankfurti iskola és ’68 neomarxista beteges szellemisége még ott sem fertőzött meg mindenkit. Kende azonban bátran ítélkezik: „Aki itt felelőst keres, azon politikai álgondolkodók közé tartozik, akik a történelmi események mögött rejtett összeesküvést keresnek, háttérhatalmakat, holott az események nagyon jól megmagyarázhatóak a közvetlen adottságokból. Trianonra is így kell emlékezni.” A „nemzeti összetartozás napja” szerinte értelmetlen kifejezés. Kende lekezelő cinizmusa vérlázító. Valóban nincs szükség ideidézni az úgynevezett háttérhatalmakat, mert pontosan tudjuk, hogyan jutottunk Trianonig. Tudjuk, mit műveltek a román és szerb nacionalisták, milyen gyalázatos szerepet játszott a magyarság megcsonkításában Edvard Benes, Tomás Masaryk és Georges Clemenceau. Emlékszünk még az amerikai Thomas Woodrow Wilson semmibe vett pontjaira. De tudjuk azt is, hogy mennyire rosszul vizsgázott a magyar politikai osztály egésze, és mekkora felelősség terheli a szabadkőműveseket, valamint a szocialista-kommunista mozgalmakat. A magyar nép óriási árat fizetett a Tanácsköztársaság nevű kommunista diktatúráért. De Kende Péter nincs egyedül ezzel a torz és magyarellenes szemléletével. 2015-ben Bauer Tamás, az SZDSZ egykori meghatározó figurája így emlékezett Trianonra: „A mai magyar establishment ma megint a nemzeti összetartozás napját ünnepli. A trianoni békeszerződés évfordulójának ünneplése nyilvánvalóan szamárság. A trianoni békeszerződés kész tényeket rögzített: az Osztrák–Magyar Monarchia szétesett, Magyarország románok, szerbek, horvátok, szlovákok lakta területei Romániához, Jugoszláviához, Csehszlovákiához kerültek, és a határokat a háborús győztesek javára vonták meg. Addig több mint tízmillió nem magyar élt kisebbségi sorban Magyarországon, ezen túl két-három millió magyar került kisebbségi helyzetbe a szomszéd országokban. Aki ezt nemzeti tragédiának tekinti, az több jogot vindikál a magyaroknak, mint a szomszéd népeknek. Ez számomra nem elfogadható.” Nehéz súlyos jelzők használata nélkül véleményezni Bauer eszmefuttatását. Az ugyanehhez a szubkultúrához tartozó Kálmán C. György számára Trianonra emlékezni szánalmas dolog: „Bármilyen tartalommal, bármilyen alkalomból és bárkitől – ömlik a trianonozás, többé-kevésbé jól formált magyar mondatok ezrei hagyják el a klaviatúrákat naponta. Közvetett haszna máris van: a trianonozók (minden nemzetmentő búbánatuk dacára) bizonyára jól érzik magukat, ez hosszú távon egészségmegőrző és termelőerő-megújító hatású. Már csak azt kellene kieszelni, hogy hogyan másképp tudnánk még igába hajtani ezt a látens energiát.” Ebben a témakörben mindenképpen érdemes szó szerint idézni az MSZP egyik titkos aktivistáját, Braun Róbertet, aki főtanácsadóként szolgálta Medgyessy Pétert, Gyurcsány Ferencet, Bajnai Gordont és Simor Andrást. Braun túllép Kendén, Trianon számára is ünnepnap. „Az új morális rend középpontjában a politikai nemzet áll: a közösség, mely létének értelme – az, amitől tagjainak többet ad, mint a puszta gazdasági érdekközösség – nem a felsőbbrendűség vagy etnikai-kulturális egyediség, hanem a közösen vallott értékek. A morális autonómia, a szabadság, a kultúrák és életformák egyenrangúságának, az ember veleszületett, elidegeníthetetlen jogainak és méltóságának a tisztelete, a fékek és ellensúlyok rendszerének, a pillanatnyi kisebbségi vélemények és értékek védelmének, a demokrácia rendjének elfogadása és megvédése. A nyugatos értékrendet procedurális értékelv támogatja: egyenrangúságra, demokratikus vitára, a kisebbségi vélemények tiszteletben tartására épülő folyamatok biztosítják, hogy senkit ne zárjunk ki a nemzetből. Ezt a lehetőséget teremtette meg Trianon: azt, hogy másoktól függetlenül, szabadon és autonóm módon képviselhessük saját kultúránk értékeit és érdekeit. (…) Az új, 1920. június 4-én kezdődő történet – a tragédiában fogant nemzeti függetlenség és szabadság története – a magyar kultúrát képviselő és őrző politikai nemzet létét és fönnmaradását ünnepli. Az ünnep nem önmagáért való, hanem az értékekért, melyeket a nemzet képvisel.” A marketinges Braun számára az ünneplés közben – az Egyesült Európa képében – felcsillan a boldog jövő lehetősége is. „Az egészen bizonyos, hogy a Trianon előtti múlt narratív lezárása nélkül, a kontinuitás fönntartása mellett nincs modern és nyugatos Magyarország. Miközben nekem személyesen számos vitám van a nyugati politika jelenlegi gyakorlatával, az alapokkal kapcsolatban – szabadság, demokrácia, egyenrangúság, szolidaritás – nincsenek kételyeim. Vagyis a narratív lezáratlanságra épülő politika nemcsak tragikus, de káros is: szegénységet, szomorúságot és deprivációt eredményez. Mindennek tragikus aktualitást ad Macron francia és Gabriel német gazdasági miniszter közös cikke a The Guardianben: az Egyesült Európa ma már nem vízió, hanem történeti pillanaton belül létrejövő valóság. A magyar elitnek ma még van választása abban, hogy hova akar tartozni. Pár év elteltével, ha Magyarország nem változtat politikai világnézetének alapjain és illiberális politikai gyakorlatán, kívül reked a politikai és társadalmi egyenlőséget és minél többek számára gyarapodást és jó életet kínáló modern és nyugatos politikai kereteken. Évtizedek elteltével majd újra átkozhatjuk a nyugat igazságtalanságát és kiálthatjuk a magyarság cserbenhagyását. A Trianon fájdalmára, szenvedés- és nagyságtörténetére épülő narratíva fönntartása, a múlt le nem zárása ezt eredményezi. A történelem nem a szemünk előtt, hanem a részvételünkkel zajlik. Most. MOST. Ezért van szükség új, a független és önálló nemzeti létet ünneplő narratívára a progresszív oldalon, és ezért érdemes lezárni a kivagyi nagymagyar narratívát a konzervatív oldalon. „A többi megbeszélhető.” Nyilván e megbeszélhető dolgok közé tartozik az Egymillióan a magyar sajtószabadságért nevű Facebook-csoport idei közleménye: „Ma van az ultranagymagyarok sírásnapja!!! Trianon, nemnemsoha, hiszekegyhülyeség! Vissza (Kis)Nagymagyarországot!” Ide vezet a nemzeti identitás feladása, a szellemi-kulturális önazonosság elveszítése. Ez politikailag abszolút korrekt, és az emberjogi fundamentalisták számára is elfogadható. A balliberális értelmiségi csoportokat egyáltalán nem zavarja, hogy Trianonban teljesen figyelmen kívül hagyták a Kárpát-medence etnikai viszonyait, hiszen minden harmadik(!) magyar egy idegen állam polgára lett. A nagyhatalmak a kisebbségek bosszúvágyának kielégítése érdekében lemondtak a népek önrendelkezésének és a méltányosságnak oly sokat hangoztatott elvéről is. Ezt a diktátumot tudomásul lehet venni, de lélekben elfogadni nem szabad. Aki ezt teszi, az kiiratkozik a magyarok közösségéből. Mert aki nem vállal érzelmi, lélektani, kulturális és történelmi közösséget a magyarsággal, az mitől lenne magyar? Ahogy Illyés Gyula fogalmazott: „Magyar az, akinek fáj Trianon.” Végezetül emlékezzünk Karinthy Frigyesre, aki világpolgárnak nevezte magát, de az alábbi sorokat mégis ő vetette papírra: „De nem mondtam ki azt a szót soha. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.” Tóth Gy. László A szerző politológus Magyar Idők (Budapest) 2017. február 16.A nagy verslista – Jelenkor-szavazás kortárs magyar versekrőlA Jelenkor szerkesztősége szerette volna felmérni, hogy mi számít ma legfontosabbnak a kortárs magyar irodalomban, ezért kritikusokat kértek fel, hogy „szavazzanak műnemenként, műfajonként művekre, árulják el, szerintük melyik a harminc legfontosabb regény, vers, verseskötet, novelláskötet, színpadi mű, értekező próza, műfordítás, magyar nyelven megjelent populáris mű az utóbbi három évtizedben”, olvasható a Jelenkor irodalmi és művészeti folyóirat online kiadásában (www.jelenkor.net) Arról, hogy miért az elmúlt harminc évet veszik figyelembe, és miért harmincas a lista, a Jelenkor szerkesztősége így vélekedik:„Mivel a »kortárs« nem pontosan meghatározható időkeret, ezért úgy döntöttünk, az utóbbi harminc évet tekintjük az irodalomtörténet jelenkorának, és szimbolikus gesztussal az 1986-os évet, Esterházy Péter Bevezetés a szépirodalomba és Nádas Péter Emlékiratok könyve című műveinek megjelenési évét tekintjük fordulópontnak. Szavazni tehát a következő évtől, azaz 1987 januárjától 2016 decemberig tartó időszakban megjelent művekre lehet. És azért 30 legjobb, mert az első tízet talán könnyebb megsaccolni-kitalálni, a második, harmadik tíztől több meglepetés várható”. Megjegyzik továbbá, hogy természtesen tudják, „a kanonikus listák és rangsorok csak arra jók, hogy vitatkozzanak velük, és azt is, hogy az évszámhoz kötött korszakhatárok mindig megkérdőjelezhetők”, és azzal is tisztában vannak, hogy az esztétikai érték nem dönthető el szavazással. Mint írják, ajánlatnak, nem verdiktnek tekintik a listákat, és „a szavazások eredményét természetesen lehet bírálni, kiegészíteni”. A „kiszámolás” módszeréről is megtudunk részleteket, e szerint „a kritikusok úgy szavaznak, hogy a 30-as listákat értéksorrendbe rendezik: kinek-kinek a listáján az első helyezett 30, a második 29 pontot kap stb., a szerkesztőség pedig egyszerű összeadással hozza létre az összesített listákat”. A szerkesztőség arra is kitér, hogy miért kritikusokat kértek fel a szavazásra. Mint írják, „írókat, költőket, szerkesztőket, műfordítókat vagy éppen nem az irodalmi élethez tartozó jeles művészeket és értelmiségieket is felkérhetnénk szavazásra. Továbbá csinálhatnánk teljesen nyitott, internetes közönségszavazást. Elvégre a kortárs irodalom az olvasóké, nem a kritikusoké. Mi mégis kritikusokat kértünk fel, mert úgy gondoljuk, a kritikus az, akitől a leginkább elvárható, hogy szükség esetén esztétikai érvekkel is alá tudja támasztani értékítéleteit, és ő az, aki hagyományosan feladatának tekinti az irodalmi szempontokra tekintő, független műbírálatot. Szerintünk tehát az efféle ajánlatok összeállítása elsősorban a kritikusok dolga”. A napokban megjelent az induló sorozat első darabja, íme tehát a 30 legjobb kortárs magyar vers a kritikusok szavazata alapján. (Megjegyzés: A 30/30-as verslista végül nem harminc, hanem harminckilenc címet tartalmaz. „Ez azért alakult így, mert sok lett a megosztott helyezett. Ha meghúztuk volna harmincnál a vonalat, akkor nem lehetett volna eldönteni, több egyforma pontszámú vers közül melyiket hagyjuk le a listáról”, olvasható a szerkesztői magyarázat a Jelenkor online-on). Petri György: Hogy elérjek a napsütötte sávig (418) Parti Nagy Lajos: Rókatárgy alkonyatkor (200) Kemény István: Egy nap élet (187) Tandori Dezső: Londoni Mindenszentek (181) Tandori Dezső: A Semmi Kéz (139) Kányádi Sándor: Valaki jár a fák hegyén (106) Tolnai Ottó: Mi volt kérded a legszebb Dániában (94) Tóth Krisztina: A világ minden országa (93) Kemény István: Fel és alá az érdligeti állomáson (84) Kántor Péter: Megtanulni élni (83) Rakovszky Zsuzsa: Decline and fall (82) Márton László: Bowen monológja sötétben (80) Kovács András Ferenc: És Christophorus énekelt (67) Rakovszky Zsuzsa: Egyirányú utca (64) Szabó T. Anna: Elhagy (64) Borbély Szilárd: Hosszú nap el (63) Baka István: Farkasok órája (62) Sziveri János: Bábel (60) Tóth Krisztina: Kutya (58) Térey János: A gyönyörű gyár (56) Kemény István: A néma H (54) Varró Dániel: Minden olyan mint minden (53) Borbély Szilárd: Tenger könnyek csillaga (52) Orbán Ottó: A magyar népdalhoz (52) Kukorelly Endre: Azt mondja aki él (50) Oravecz Imre: Közelítő nap (49) Tóth Krisztina: Havak éve I-III. (48 Kukorelly Endre: Kicsit majd kevesebbet járkálok (47) Kántor Péter: A könyvespolc előtt (45) Parti Nagy Lajos: A Csorba-kert (45) Tóth Krisztina: Kelet-európai triptichon (45) Borbély Szilárd: Karácsonyi szekvenciák (44) Borbély Szilárd: A tízezer (43) Kemény István: Célszerű romok (43) Petri György: Sár (43) Tandori Dezső: Szakadj ki (43) Térey János: Fagy (43) Borbély Szilárd: Pegazus, szárnyak (40) Parti Nagy Lajos: Nyár, némafilm (40) A verslista az alábbi kritikusok szavazatai alapján jött létre: Balázs Imre József, Bedecs László, Bozsoki Petra, Csehy Zoltán, Csuhai István, Fekete Richárd, Görföl Balázs, Halmai Tamás, Harmath Artemisz, Károlyi Csaba, Kálmán C. György, Keresztesi József, Kőrizs Imre, Krupp József, Lapis József, Mekis D. János, Mohácsi Balázs, P. Simon Attila, Sántha József, Szénási Zoltán, Tarján Tamás, Turi Tímea. Szabadság (Kolozsvár) lapozás: 1-6
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
